A cup, a tablespoon és a stick

2012.01.20. 08:02 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Segélykérést olvastam a neten, coloradói háziasszony kérte, hogy „fordítsák“ le neki a Németországból kapott gyönyőrű szakácskönyv mértékegységeit cup és tablespoon-mércére, mert nem tud mit kezdeni a grammokkal. Ezek szerint elképzelhető, hogy a háziasszony tudott németül, ami szinte példátlan eset lenne a nyelveket nem beszélő, vagy ha mégis, hát legfeljebb spanyolul nyekergő amerikaiak között, de nem tudott mit kezdeni a grammokkal. A kérésére érkezett válaszokból kiderült, hogy az amerikaiak általában nem rendelkeznek mérleggel, és jövedelmüket, konyhaméreteiket és -gépeiket, meg autóikat ismerve ennek nemigen lehetnek anyagi okai. Egy konyhai mérleg még egy keletebb-európai, megkockáztatom, egy magyar háztartásban sem komoly tétel, így Amerikában mentális okokra vezethető vissza a mérleghiány.

Baj, akkor van, amikor itt Európában mi is megpróbálkozunk csészésíteni a dekát.
Az egyik hozzászóló beismerő vallomása szerint néha a lakása alatt lévő postahivatalba szokott leosonni, és az ottani mérlegen lemérni a lisztet a bizarr mértékegységeket használó európai receptekhez. Ebből megtudjuk azt, hogy az amerikai postákon vannak levélmérlegek, ráadásul ott is maradnak, mert nem lopják el őket, legfeljebb időnként kevésbé rendeltetésszerűen használják. Azért jót vigyorognék, ha meglátnék egy settenkedő amerikai háziasszonyt, köntöse alá dugdosott finomliszttel, amint éppen lemázsálni próbálja a postán, a várakozók háta mögé rejtve magát. Érdekes megoldás, hátránya, hogy a postahivataloktól távolabb lakók esetében működésképtelen.

Az amerikaiak szeretik leegyszerűsíteni a dolgokat, s ebből a hajlamból, illetve a konyhai mérlegek ellen tanúsított érthetetlen idegenkedésük miatt csészéket és kávéskanalakat használnak a receptjeikhez. Ezek többnyire működnek is az átlagos receptek szintjén.

Baj, akkor van, amikor itt Európában mi is megpróbálkozunk csészésíteni a dekát. Az amerikai „cup“ ugyanis szigorú mértékegység, akárcsak a tablespoon és a teaspoon. Ha mi is csészét használunk, mert azt írja a recept, akkor ahányan vagyunk, annyiféle csészét regadunk fel, így történhetett meg, hogy például a barátnőm – aki amúgy sem otthonos a sütésben – mértéktelenül felháborodott, amikor nem sikerült a csészetortája. Mert neki alig 1 decis csészéje van, azt használta, fel is borítva ezzel az arányokat. Evőkanál, csapott evőkanál a magyar útmutatásokban is használatos – én is írok ilyeneket a recepjeimben –, de ezek csak ott működnek, ahol iránymennyiségről van szó, s nincs szükség igazi pontosságra.

S ezek után röviden odarendelünk számokat a cup és a spoon mellé, hogy ha valaki angol nyelvű receptből főz, magyarul is találjon hozzá útbaigazítást:

1 cup = 240 ml, azaz kb. 2,5 decis csészéket érdemes használni 1 tablespoon = 15 g 1 teaspoon = 5 g 1 oz = 280 ml, azaz kicsit kevesebb, mint 3 deci 1 quart = 940 ml, tehét kb. féldeci híján 1 liter 1 pint = 470 ml, csaknem fél liter 1/3 pint = 140 ml, kb. másfél deci

A „stick“ is gyakran előfordul az amerikai receptekben, általában a vajjal kapcsolatban, s ennek az az oka, hogy náluk gyakran ilyen kis hasábokba csomagolják a vajat. A recepteket meg a könnyebbség kedvéért ezekhez igazítják. Ez nagyjából 110 g szokott lenni, azaz kicsit több, mint 10 dkg.

Van egy német őrület is, amely általában – az amúgy egészen jól használható – Dr Oetker szakácskönyvekben tűnik fel: az 1/8 liter. Tiszta téboly, amikor ilyennel találkozom, mindig lázas fejszámolásba kezdek, s az eredmény egészen pontosan 1,25 liter. Magyarán 1,2 dl, tehát bő egy deci. Kész.

Valahol olvastam azt a megnyugtatást is, hogy tulajdonképpen nem számít, hogy mekkora csészét használunk, ha minden hozzávalót azzal mérünk ki, akkor az arányok nem borulnak fel.
Féligazság.
Ugyanis néha a receptekben a cup mellett egy-két hozzávalónál mégis szerepelnek grammok (pl. folyadékok cupban, szilárd hozzávalók grammban), s ilyenkor máris borítékolható a kudarc. De ha csak cup a mérce, akkor se mindegy mekkora, hiszen túl kis csészék esetében akkora lesz a sütemény, hogy a fél vendégsereg éhen marad, ráadásul az sütési idő sem mindegy.

 

München és a bajor karácsonyok

2011.12.19. 13:09 | Asztaltánc | 4 komment

Németországban adnak a karácsonyra. Adnak a külsőségekre és a bennsőségességre egyaránt, december elején karácsonyba öltözik az ország, de nem talmi díszbe, nem bevásárlóközpont-hangulatú olcsó karácsonyba, nem kopott műanyaggömbökbe, hanem ánizsillatú, mézeskalácsos-diós, szegfűszegmintás igazi karácsonyba. Ez érthető is, elvégre van benne gyakorlatuk, hiszen német földről ered a karácsonyi fenyődíszités hagyománya – O, Tannenbaum…ugye? – és német földön született meg a mézeskalács is. A híres Lebkuchen állítólag Nürnberg szülötte, noha egyes feljegyzések szerint Pfefferkuchen név alatt 1296-ban a Duna menti – de ugyancsak bajor – Ulm városában látta meg a napvilágot. A világhírnév felé vezető útra azonban Nürnbergből lépett, s ma már a karácsony éppoly elképzelhetetlen mézeskalács nélkül, mint fenyőfa és a Stille Nacht dallama nélkül.

München a legszebb csúnya város, ahol valaha is jártam: az ötvenes évek hamarjában felhúzott fantáziamentes épületei tisztán és karban tartva sorakoznak a belváros világháborús pusztítást túlélt palotái és templomai mellett, hihetetlen módon bár, de tökéletes összhangot alkotva. Vagy csak a város tisztes jómódban élő polgáraiból áradó nyugalom és harmónia sugárzik át az utcákra is? Akárhogy is van, a karácsonyi München pazar látványt nyújt és megéri az utazást, különös tekintettel arra, hogy nincs is túl messze: aki már unja – az egyébként megunhatatlan – bécsi karácsonyt, az ne is térjen le az autópályáról, hanem Budapesttől mindenféle határ nélkül vezessen egyenesen a bajor fővárosba, nem lesz több ez bő öt óránál. Repülővel pedig alig 55 perc az út, ráadásul München belvárosában 3 csillagos, otthonos szállodában 80-90 euróért már lehet szobát kapni, a recepció mellett éjjel-nappal párolgó forralt bor pedig ingyenes…

München fest úgy, mintha meséből lépett volna ki, bár nincs olyan gonosz boszorka, akinek valaha is lett volna annyi mézeskalácsa, amennyit itt egyetlen standon láthatunk
A Budapesthez képest feleakkora Münchenben legalább 4-5 említésre méltó karácsonyi vásár van. Legszebb természetesen a főtérre vezető bevásárlóutcában, a Kaufingerstrasseban, illetve magán a Marienplatzon található Christkindlmarkt, Japánt idéző zsúfoltságával, de hamisítatlan európai légkörrel, rénszarvasok híján almával telt szánját maga húzó Mikulással. A tömeg dacára senki sem tolong, senki sem lök fel senkit, a gyerekek boldogan harapnak bele a Mikulástól kapott almába, mindenki békésen sétálgat, kezében forralt boros – Glühwein, itt úgy hívják – bögrével. A Christkindlmarkt mindent kínál, mi karácsonnyal kapcsolatos, talán csak a grincset nem, de vannak itt kézi készítésű fenyődíszek, ünnepi hímzéssel ellátott bőrnadrágok, s a szép fapavilonok fölé pedig egy hatalmas karácsonyfa tornyosul.

A Városháza tornyában időnként megszólal a harangjáték, s az éttermek olyan zsúfoltak, mintha a mostanában folyamatosan emlegetett pénzügyi-gazdasági világválság csak mese lenne. Holott inkább München fest úgy, mintha meséből lépett volna ki, bár nincs olyan gonosz boszorka, akinek valaha is lett volna annyi mézeskalácsa, amennyit itt egyetlen standon láthatunk. De aki kevésbé édesre éhezik, az választhat a különböző kolbászok között – a türingiai nagyon finom! –, vagy beülhet egy vendéglőbe hagyományos bajor fehérkolbászt enni hagyományos módra: a forró vízben feltálalt kolbászokat ki kell forgatni a bőrükből és édes mustárral meg pereccel kell elfogyasztani. Ha pedig tartamasabbat akarunk, akkor beülhetünk a Városháza pincéjébe, a Ratskellerbe, vagy mellette a Haxnhausba, ahol a hatalmas kirakatban kihívóan forognak a grillezett csülkök. Aki ez utóbbi látványnak ellenáll, az nem mindennapi akaraterőről tesz tanúbizonyságot…

Ami a többi vásárt illeti, rögtön a Marienplatz szomszédságában egy kis téren csak betlehemeket lehet kapni: a kizárólag kézzel faragott kisebb és egészen nagy műalkotások megvásárlásuk után generációról generációra öröklődnek a német családokban. Aki viszont nem kíván kész kompozíciókat venni, az vehet üres betlehemet, és maga döntheti el, hogy milyen Máriát, Józsefet, kisdedet vagy háromkirályokat vásárol hozzá.

A középkort idéző karácsonyi vásáron régi ruhákba bujt leányzók és legények szolgálják ki a vevőket, és forrón ajánlom megkóstolásra a hely különlegességét: forralt bor ugyan ez is, de régies, fura csőrrel ellátott kerámiakupába töltök, a csőr pedig arra szolgál, hogy egy kockacukrot helyezzenek rá, leöntség fukarság nélkül rummal, majd meggyújtsák. Flambírozott forralt bor ez tehát, s mivel a szesz megül a tetején, az első kortyok igencsak megrendítőek, de ha leittuk a rumot – vagy hagytuk leégni –, akkor utána már a jólismert forralt bor simogatásával találkozunk.

Ha valaki a szokott karácsonyi csecsebecséken túlmenően is meg kívánja lepni magát vagy szeretteit, akkor a Christkindlmarkt melletti sétálóutcákban gátlás nélkül kiélheti vásárlási szenvedélyét a megszámlálhatlan boltban, ahol a nagy egyenmárkák mellett kisebb, exkluzív boltocskák is megtalálhatók. A müncheni luxusbevásárlás gócpontja a régi kereskedőháznak álcázott előkelő Oberpollinger, de aki itt költ el egy kisebb vagyont, annak illik a pár perc sétára lévő híres szállodában, a Königshofban szállnia meg…

Mint már mondtam, a Budapesthez képest feleakkora Münchennek Budapesthez képest kétszer akkora repülőtere van, ami az egyik legszebb Közép-Európában. Egységes épület ugyanis, nem toldozott-foltozott terminálokból áll, hatalmas várócsarnoka pedig ugyanakkora külső fedett csarnokban folytatódik – fehér és átlátszó sávokból álló teteje szép időben a kék-fehér bajor nemzeti színeket mintázza –, s ebben a hatalmas fedett udvarban is van karácsonyi vásár, mintegy üdvözölve és búcsúztatva az érkezőket és a távozókat. Főleg a távozókat, hiszen nehéz itt hagyni azt a mesevásárt, noha tudjuk, hogy jövőre újra életre kel…

 

Würzburg – borház a város szélén

2011.10.21. 01:14 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

[caption id="attachment_2828" align="alignnone" width="480" caption="A barokk Majna-híd, háttérben az érseki sasfészek"][/caption]

Az észak-bajorországi Würzburg csöndes város a Majna partján, egyben a legnagyobb német borvidék, a remek fehérborairól – azon belül is elsősorban rizlingjeiről – nevezetes Frankónia központja. A bor évszázadok óta komoly szerepet játszik Würzburg történetében, a városközpont szélén ma is áll a hatalmas barokk épület, a Juliusspital, amely nevének megfelelően részben kórház, részben viszont borház, ugyanis felfedezték, hogy az épület alatti szövevényes pincerendszerben kiválóan érlelhetők a környező domhátakról leszüretelt szőlőkből készített borok. Az embermagasságú hordók évszázados múltra tekinthetnek vissza. A pince klímája a pezsgőgyártásnak is megfelel, így a Juliusspital egy aprócska pezsgőpincészetnek is otthont nyújt – ez egyike Frankónia kevés pezsgőgyártóinak. Az épület arról is nevezetes, hogy egyik falán nagy dombormű található, rajta a jellegzetes frankóniai, lapos borospalack – Bocksbeutel – talán legkorábbi, 17. század végi ábrázolásával.

A bor évszázadok óta komoly szerepet játszik Würzburg történetében, a városközpont szélén ma is áll a hatalmas barokk épület, a Juliusspital, amely nevének megfelelően részben kórház, részben viszont borház
Würzburg barokkos arculata hosszú múltat rejt: ez az egyik legrégebbi német város, amelynek a kora-középkorban fontos szerepe volt a régióban, messze megelőzve Frankfurtot vagy Münchent. 741-ben már püspöki székhely, így nem meglepő, hogy a  városban lépten-nyomon hatalmas templomokba ütközünk, olyanokba, amelyek közül már egy is díszére válna bármelyik metropolisnak: a Neomünster mellett itt áll a vörös téglákkal szegélyezett, hófehér Dóm, a XI. századi német építőmesterek kiemelkedő alkotása. A harmadik nagy templom, a főtéri Mária-kápolna neve csalóka, ez ugyanis nem holmi kicsiny épület, hanem karcsú, gótkis katedrális. A kápolna a város és hűbérura, a hercegérsek közötti sok évszázados háborúskodás áldozata: az érsek ugyanis nem volt hajlandó az engedetlen város templomába állandó papot kinevezni, így a Marienkapellébe ma is más templomokból járnak át a plébánosok misézni, ezért viselheti csak a kápolna nevet.

[caption id="attachment_2829" align="alignnone" width="480" caption="Juliusspital, a kórházból lett borház"][/caption]

A hercegérsek említése is magyarázza a templomok sokaságát, hiszen a város több mint fél évezreden át egyházi uralom alatt állt. Ez idő alatt a főpapok sokszor összekülönböztek a szababb levegőre vágyó polgársággal, különösen az 1402-ben megalakult egyetem lázadó szellemű diákjaival. A kedélyek lecsillapítása érdekében be is zárattak az universitast 1525-ben, és csak 1582-ben nyitották meg ismét.

[caption id="attachment_2830" align="alignnone" width="480" caption="A Residenz. Nem spórolt a hercegérsek"][/caption]

A Majna túlpartján magasodik Marienberg vára, ott fészkelt a hercegérsek, a várat pedig a 196 méter hosszú Régi híd köti össze a várossal. A név itt nem csal: ez az egyik legrégebbi kőhíd a Majna folyón, építése 1473-ben kezdődött, később barokk szobrokkal díszítették, így kissé emlékeztet a híres prágai Károly-hídra. A hídról egyenesen az Óvárosba lépünk, a hdfőnél lévő régi maloépületben kedélyes vendéglő működik, a Majna vize fölé kinyúló teraszokkal. Mögötte apró utcák, hegyes oromzatú házak, árkádok alatt kanyargó járdák.

A Residenz ma a világörökség része, a kicsiny egyházi fejedelemség nagy alkotóerejének szimbóluma
Würzburg talán legnagyobb nevezetéssége újabb keletű: a harcos idők elmúltával a polgársággal kibékülő hercegérsekek a komor várból leköltöztek a városba, és a 18. században megépítették maguknak az egyik legszebb barokk palotát. A Residenz ma a világörökség része, a kicsiny egyházi fejedelemség nagy alkotóerejének szimbóluma. A hatalmas palotát az utolsó nagy velencei mester, Giovanni Battista Tiepolo freskói díszítik, amelyeket újra egykori pompájukban lehet látni. A nagyon keresett és elfoglalt Tiepolo mester csak hosszas levelezés és imponáló honorárium fejében volt hajlandó otthagyni Itáliát, és átkelni az Alpokon, de a befektetés megérte: freskói látogatók tízezreit vonzzák szerte Németországból és a világból.

[caption id="attachment_2831" align="alignnone" width="480" caption="Tiepolo feltámasztott freskói a Residenz főlépcsőházában"][/caption]

A palota súlyos károkat szenvedett a világháborúban, s bár kívülről ismét régi fényében ragyog, termeinek belső helyreállítása még ma is tart. A nagy palota alatt nagy pince húzódik, és itt – borvároshoz illően – mi más is lehetne, mint borpince...

[caption id="attachment_2832" align="alignnone" width="480" caption="Bor, bor, bor"][/caption]

 

Burg Cochem, a mesevár

[caption id="attachment_2833" align="alignnone" width="630" caption="A mesékből épített Burg Cohem, előtérben a helyi híres must"][/caption]

Cochem a szépségekben bővelkedő Mosel-völgyben is az egyik legszebb hely. Néhány meredek utcájában valósággal összesűrítették a gyönyörű épületeket, de az igazi nevezetesség a városka fölötti dombon, szőlősorok gyűrűjében magasodó vár, a burg Cochem. Az 1072-ben épült várat egy német iparmágnás építtette újjá a 19. század végén, mesevár lett belőle, titkos folyosókkal és rejtekajtókkal – szinte várjuk a királykisasszonyok és a tündérlegények felbukkanását. Teraszáról lenyűgöző kilátás nyílik a Mosel folyóra.

 

Az Ahr völgye

[caption id="attachment_2834" align="alignnone" width="560" caption="A szőlő szerencsére nem szédül"][/caption]

A Rajna, a Majna és a Mosel folyók mellett érdemtelenül keveset hallunk a szomszédos Ahr-völgyről, holott mindegyik közül ez a legmeredekebb és legromantikusabb, noha a legkisebb is. Az ipar, a vasút ide soha nem jutott el, ámbár próbálkoztak vele: a második világháború előtt vasutat akartak ideépíteni, hogy megkönnyítsék a csapatok szállítását Franciaország felé. A töltések egy része és öt alagút el is készült, de a munkát a háború zivatarában szerencsére sosem fejezték be. A töltéseket birtokba vették a szőlőültetvények, a vonatot sosem látott alagutakban pedig borpincéket rendeztek be.

 

Palack-tan

[caption id="attachment_2835" align="alignnone" width="559" caption="A Bocksbeutel"][/caption]

Számos európai borvidéknek van jellegzetes palackja, de egyik sem annyira könnyen felismerhető, mint a frankóniai borok lapos borosflaskája, a Bocksbeutel. Ez a palack ma már szigorúan védett, az Európai Unióban – egy-két kivételtől eltekintve – csakis a frank borvidék borait tölthetik bele. Az írások 1690-ben már említik ezt a palackot, de erősen él a népi hit, miszerint a palack sokkal régebbi, és már a korai középkorban is használták.

 

 

Búcsú padlizsánnal

2011.10.06. 14:52 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Nálam a nyár nagyon összeforr a padlizsánnal. Nincs nyár padlizsánkrém nélkül, és most, ősz elején, október első napjaiban döbbentem rá arra, hogy idén sok padlizsános románcom volt, de kimaradt a legfontosabb, a padlizsánalap, azaz a krém. Nagyon dühbe gurultam önnön hanyagságomra ráeszmélve, s legott elhatároztam, hogy pótolom a hiátust. A Lehel-piacon még ott hivakodnak a dúskeblű, sötétlila lepelbe burkolt padlizsándámák, s nem kéretik magukat, első szóra készségesen odaadják magukat bárkinek, aki kosarat cipel a karján. Ezek a lányok szeretnek kosarat kapni. És kosárban lenni. Mert a kosárban töltött út végén ott vár a padlizsánok menybemenetele, majonézes-sült fokhagymás krém alakjában.

Ezek a lányok szeretnek kosarat kapni. És kosárban lenni.
Ugyanis ha már múlasztottam, akkor úgy döntöttem, hogy kárpótlásképpen valami kis újítást is belelopok a megszokott padlizsánkrémbe (ennek esszéje és receptje az Ételmesék című könyvemben, mert ez a reklám helye...). Az újítás pedig a padlizsánokkal együtt sütött fokhagyma lett, amely édeskrémes, tökéletesen illik a padlizsánok dús belsejéhez.

5-6 nagy padlizsán (talán 2 kg?) 2 fej fokhagyma 1 dl házi vagy jó minőségű bolti (üveges!) majonéz 1 kisebb vöröshagyma só, bors, kevés olívaolaj, friss citromlé

1. A sütőt melegítsük elő 220 fokra. A padlizsánokat tegyük egy tepsibe, hústűvel szúrkáljunk beléjük kímélet nélkül, a robbanásveszélyt megelőzendő. Tegyük a sütőbe 25-30 percre.

2. A fokhagymafejeket héjazás nélkül vágjuk keresztben ketté, locsoljunk rájuk kevés olívaolajat, és tegyük a sütőbe a padlizsánok mellé. Süssük együtt őket újabb 30 percig. (Ha egyszerre kerülnének a sütőbe, akkor a fokhagyma ennyi idő, és főleg ennyi fok alatt kissé megégne.)

3. A padlizsánokat vágjuk fel, kaparjuk ki a belsejüket egy szűrőbe, és hagyjuk kicsöpögni kesernyés levüket. Közben elkészíthetjük a majonézt. Ha bolti majonézt használunk, akkor ráérünk, mert csak a fedelet kell lecsavarni, az pedig nem telik sok időbe, hacsak nem én csavartam előtte rá, mert néha olyan erősen szoktam ezt csinálni, hogy aztán magam sem tudom kinyitni. Viszont tudatában vagyok annak, hogy erősebb vagyok magamnál, nem jó tehát nekem újat húzni magammal.
Az üveges kitétel pedig azért szerepelt a majonéznél, mert tapasztalataim alapján az üvegbe töltött – naná, hogy drágább – változatok krémesebbek, bársonyosabbak, mint tubusos társaik, látszik rajtuk, hogy nem spórolták ki belőlük a jó kis állományjavítókat.

4. A recept fonalát újra felvéve:  a sült fokhagymákat nyomjuk ki a héjukból – ez egy könnyed kézmozdulat mindössze –, 2-3 evőkanálnyi padlizsánbéllel turmixoljuk krémesre. A padlizsán többi részét semmiképp se tegyük robotgépbe, mert pasztásítja, aki úgy szereti, lelke rajta, de nem tudja, mit veszít. A lecsöpögtetett padlizsánbélt acélkéssel aprítsuk fel – vassal vagy aluminíummal ne érjünk hozzá, mert megtörik a varázs és elvész az íz. Lesz helyette fémíz, ami azonban nem túl vonzó.

5. A padlizsánbélhez keverjük hozzá a merülőmixerrel leturmixolt sült fokhagymát, reszeljük hozzá a vöröshagymát – legalább a felét, mely így teljesen beleolvad az összkrémességbe. Ízesítsük sóval, borssal, kevés citromlével.
Paradicsom és fehér kenyér jár hozzá, de aki komplikálni akarja, csak tegye.

 

 

Rémségek kicsiny terme

2011.10.02. 17:16 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Nemrég elkezdődött első gasztronómia-történeti szemináriumom a Zsigmond Király Főiskolán, s bár még az út első lépéseinél tartunk, úgy tűnik nekem, hogy a hallgatók élvezik, mely következtetésre abból jutottam, hogy elfelejtettek szólni: már rég kellett volna szünetet tartanunk. Ez a legnagyobb elismerés, többet ér egy díjnál, hiszen a szünet mindenekfeletti fontosságú. Persze, gonosz és előre megfontolt módon el is tereltem a figyelmet, mert miközben érdekes témák sokasága került elő, aktív és jó humorral megáldott hallgatói közbeszólásokkal, dialógusokkal, elővettem egy diszkrét csomagban lapuló dél-francia süteményt. A Bordeaux városának ikonsüteményévé előlépett canelé speciális formában sült egyfajta sodó, valódi vaníliával és rummal ízesítve, valódi rummal természetesen, no aroma.

[caption id="attachment_2787" align="alignnone" width="480" caption="Nem, ez nem csigából van. Ez canelé bordelaise!"][/caption]

A legérdekesebb rész az volt, amikor a számukra rémes kulináris tapasztalatról beszéltünk, illetve arról, hogy mi lenne az, amit semmiképp se kóstolnának meg. Nos, a csiga végzett az első helyen, ami szép teljesítmény szegény puhatestű részéről, egy futópályán ilyen dicsőség egészen biztosan nem várna rá, hacsak nem egy legyengyült lajhárral versenyezne. A kis teremben, azon a békés péntek estén, már sötétedés után, nevetgélős-borzongós hangulatot alakított ki a csiga, mint az asztal fő rémsége.

A magam részéről nem vagyok különösen csigapárti, ehhez valószínűleg valahol a Szajna partján kellett volna születnem, de francia gének híján is hajlandó vagyok megenni, különösebb sápítozás nélkül. Brüsszelben ismerkedtem meg a csigával, a Grand Place pompás házai között, s ilyen díszletek mellett az ember hajlamos feltételezni, hogy az előadás se lesz kutya. Nem is volt az, nevezetesen mert csiga volt, de a lényeg, hogy a csalódás elmaradt. Ha képesek vagyunk legyőzni generációs beidegződéseket, amelyek a csigát határozottan kirekesztik a fehér asztal bűvköréből, akkor lehet élvezni. Nem csak francia különcségről van itten szó, kérem, ez tud tényleg finom lenni.
Free your mind!
Szabad ésszel minden könnyebb.

A kis teremben, azon a békés péntek estén, már sötétedés után, nevetgélős-borzongós hangulatot alakított ki a csiga, mint az asztal fő rémsége.
Legutóbbi könyvemben, a Konyhanyelvben egy kis fejezetet szenteltem a csigás kalandnak, majd egyszer felteszem ide a blogra is, de addig is legközelebb mesélek egy sort arról, miért emelkedett kultikus szintre a csiga Franciaországban, és nálunk miért nem? Merthogy – noha kevesen tudják – európai csigahatalom vagyunk, mi exportáljuk a legtöbb csigát, és persze hová máshová, mint Franciaországba.

[caption id="attachment_2788" align="alignnone" width="480" caption="Az emberevő, gyilkos csiga a legfinomabb, ki hinné..."][/caption]

 

Beűzetés a paradicsomba

2011.09.21. 13:38 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Romániában nincsenek paradicsomi állapotok, kivéve a paradicsom terén. A nyolcvanas évek diktatúrájának egyik meglepő és nem várt pozitív utóhatása, hogy az elszigetelt országba nem törtek be a holland paradicsomutánzatok. Szerencsére azóta sem. Míg nálunk szabályosan kerek és szabályosan íznélküli paradicsomok dominálnak, amelyeket sose érlelnek a nap közvetlen fénye alatt, csak fóliasátorba, addig Erdélyben megmaradtak a régi, ormótlan, bumfordi paradicsomok, amelyek édesek és a napfény ízét sugározzák. Ahányszor csak Kolozsváron járok, mindig hozok magammal belőle, most szeptemberben csaknem 20 kilót pakoltam a csomagtartóba. Utolérhetetlenül finom lesz a belőlük készített paradicsomlé.

Romániában nincsenek paradicsomi állapotok,
kivéve a paradicsom terén.
Az alábbi recept persze bármilyen paradicsommal elkészíthető, de ha eltűnő nagymamáktól, távoli tanyákról sikerül beszerezni valódi paradicsomot, ne habozzunk megtenni. Megéri. Igazából csak ez éri meg...

4 kg paradicsom
2 sárgarépa
2 fehér főzőhagyma
1 zellergumó
3 gerezd fokhagyma
2 evőkanál friss, felaprított zellerlevél
1 dl olívaolaj
só, bors

1. Az egyik főzőhagyma (vöröshagymát is használhatunk, de fehér hagymának lágyabb íze van) kivételével az összes hozzávalót tegyük egy edénybe, és főzzük másfél órán át. Fakanállal kevergessük, és törjük össze a paradicsomokat. Ha letelt a főzési idő, egy krumplinyomóval törjük össze a zöldségeket, majd passzírozzunk át mindent.

2. Egy kis serpenyőben forrósítsunk kevés olívaolajat, és 5-7 perc alatt pirítsuk rajta aranybarnára a második, apróra vágott vagy lereszelt főzőhagymát. Adjuk a paradicsomszószhoz a felaprított zellerlevéllel együtt, s kóstoljuk meg, kell-e bele só, bors. Aki savanykásnak találja, édesítse meg 1 evőkanál barnacukorral.

3. Tegyük fel ismét a tűzre, és főzzük még 30-40 percen keresztül, amíg besűrűsödik (az időtartam a paradicsom víztartalmától függ).Végül zárjuk üvegekbe és újságpapírba-törülközőbe bugyolálva hagyjuk egy napig kihűlni.

Így ér boldog véget a paradicsom, de az ő túlvilága szerencsére a mi világunk.

Rövidesen jön a konfitált koktélparadicsom!

Nyaralás után, versenyben!

2011.08.18. 15:39 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Kedves olvasók, néhány rövid, nyaralási célzattal tett kiruccanás után újra huzamosan itthon, készülve az új írásokra. Mert készül egy új szakácskönyv
– A felső ízezer –, és befejezéshez közeledik az első mesekönyv, Borzon-Mór kandúrkalandjai.

Az Adria nagyon megszeretett engem, kis híján haza sem engedett: a kirándulóhajónk, amely Hvar és Brac szigetére vitt minket, a visszaúton Makarska felé komisz viharba került, és vészesen oldalára dőlve lavírozott a hullámokban. A hirtelen kékről szürkére váltó hullámokban, fölöttünk szürkült égbolttal. Arra gondoltam, hogy a pár nappal korábban a Volga folyó víztározóján elsüllyedt Bulgarija hajó körülbelül 10 évvel volt fiatalabb a mi hajónknál, kétszer akkora volt és akármilyen tekintélyes is a Volga-tározó, mégiscsak egy folyón történt – így minden tekintetben rosszabbul álltunk, és szélben meg jégesőben összezsúfolódtunk a hajó tatján, mentőmellényekben, hogy ha borul a hajó, akkor idejében tudjunk ugrani, anélkül, hogy a roncs alá kerüljünk. Hírszerkesztésben járatos férfiúként már szövegeztem is a tudósítások címét, de aztán szerencsére lenyugodott a tenger, az Adria ismét mosolygott, a szürke égbolt bekékült és a vízfüggöny felszakadt. A távolban meg ott volt Makarska...

 

Jártam Erdélyben is, ahonnan remek paradicsomot és rókagombát hoztam, kapcsolódó történetekkel és receptekkel. Jönnek rövidesen.

És még egy jó hír: a szakácskönyvek fórumát és versenyét évtizedek óta szervező Gourmand International – amely, az első könyvemet is díjazta – meghívta a új könyvet, a Konyhanyelvet is a párizsi versenyre! A Paris Cookbook Fair remek rendezvény lehet, talán egyszer eljutok rá, a jövő évit 2012. március 7–11. között rendezik meg. A nekem írott levelükben még a blogot is megdicsérték, ezzel el kell dicsekednem.

Elevente-almatorta

2011.07.03. 13:08 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Előrebocsátom, hogy semmiféle megvesztegetés nincs a történetben, mely történet úgy kezdődött, hogy levelet kaptam egyik – egészen biztosan állíthatom, hogy: kedves – olvasómtól, aki a Nők Lapja oldalain rendszeresen megjelenő cikkeimet hogy, hogy nem, megkedvelte. Gaál Dóra a siklósi Brunyai Pincészetből írt nekem, és elküldött két üveg olyan bort, amely eleven természetű Levente fiáról kapta az Elevente elnevezést – kicsit magaménak is érezhetem, hiszen magam is Levente vagyok, sőt, eleven is. A könnyed zamatú borok készítésére kiválóan alkalmas Királyleányka szőlőből készült bor más volt, mint az Egerben népszerű Királyleánykák vagy Leánykák, teltebb, kissé édesebb, de jól kiegyensúlyozott.

A bort természetesen nem adta ingyen: kérése az volt, hogy komponáljak hozzá valamilyen receptet. Annak ellenére, hogy egy recept és a hozzá dukáló cikk ára messze meghaladja a bor árát, örömmel ráálltam az alkura – látható tehát, hogy szó sincs megvesztegetésről, lehet ugyan engem korrumpálni, de ahhoz jóval több kell. Itt most egyszerűen az a szándék vezetett, hogy a kedves olvasó és a finom bor hatására készítsek valami olyasmit, ami mindenki örömére szolgálhat.

...eleven természetű Levente fiáról kapta az Elevente elnevezést – kicsit magaménak is érezhetem, hiszen magam is Levente vagyok, sőt, eleven is
A bor karakterjegyei alapján mindjárt két receptet is sikerült összeállítanom.
Az egyik az almára épül, mivel a bort enyhe édessége szinte predesztinálja arra, hogy valamilyen édességgel kerüljön összefüggésbe. A másik recept az általam nem túl sokra tartott csirkemellre épül – ezt kényszeresen mindig elmondom, amikor a csirkemell szóba kerül –, mivel a bor olyan ízvilágot képvisel, amely szépen felízesíti ezt a gyönyörűen hófehér, de igencsak ízszegény húst.

Most az első felvonásban a tálalási logikának fittyet hányva a sütemény kerül fel a blogra – a sorrend felborításának az az egyszerű oka, hogy a süteményfotók már elkészültek, a boros frikasszét pedig elfelejtettem lefotózni, illetve nem felejtettem el, de mire eszembe jutott, már sehol sem volt a becsinált.

[caption id="attachment_2732" align="alignnone" width="486" caption="A kiindulópont. A borosüvegek mögött Arius macska szunyókál, aki meggyőződéses absztinens."][/caption]

Almatöltelék: 1,5 kg alma
2 dl Elevente bor (vagy enyhén édes, késői szüretelésű fehérborfajták)
1 fél citrom leve
kb. 20-25 dkg cukor
2-3 kiskanál fahéj

A tésztához: 25 dkg liszt, átszitálva
12 dkg szobahőmérsékletű vaj
3 dkg porcukor
0,5 dl tej
1 tojássárgája
fél csomag (20 g) friss, vagy egy csomag szárított élesztő (10 g)
1 felvert tojás

A vaníliás bormártáshoz: 6 dl tej
1 dl Elevente bor (vagy lásd mint fent...)
1 vanília vagy 1 kiskanál valódi vaníliakivonat
3 tojássárgája
10 dkg cukor
1 kiskanál ételkeményítő

 

1. Az első lépés talán meglepő módon, de az alma „bepácolásával“ kezdődik: a lehámozott, kicsumázott almákat reszeljük le, és keverjük össze a borral meg a citromlével. Tegyük egy jól zárható edénybe, és hagyjuk pácolódni legalább egy napon át. Barnulni fog az alma, hát persze, de ennek semmiféle jelentősége nincs.

2. Egy-két nap múlva készítsük el a tésztát: az összes hozzávalót alaposan gyúrjuk össze kézzel vagy robotgéppel, ez nagyjából 6-8 percet jelent. A tésztát osszuk fel 5 egyenlő darabra, és hagyjuk őket békén 10-15 percig. Nem kell, hogy letakarjuk, éppen csak egy kis kelesztés-beindulásra várunk, kel majd a tészta sütés közben is, de most az a szándékunk, hogy vékony tésztalapok legyenek az almarétegek között.
A sütőt kapcsoljuk be 180 fokra.

3. Egy tortaformát vajazzunk ki, az egyik tésztagombócot nyújtsuk ki. Vékony lesz, ez is a cél. Óvatosan, a sodrófára feltekerve helyezzük a formába, aztán az alma negyedét terítsük rá, hintsük meg cukorral és fahéjjal. Ezt ismételjük meg még háromszor, aztán fedjük le az utolsó almaréteget az utolsó tésztalappal. A felvert tojással kenjük meg a tetejét, és azt is szórjuk meg cukorral. Ez kissé ráég sütés közben, és ropogós héjat képez az omlósan puha torta tetején. Ha azonban túlságosan barnul, akkor vegyük elejét a ráégésnek egy alufóliával.
55-60 perc alatt elkészül.

4. A vaníliamártáshoz vágjuk ketté a vaníliarudat, kaparjuk ki a magjait, adjuk a tejhez és forrósítsuk fel. Vaníliakivonat használata esetében is ez az eljárás.
Amikor a tej felforrt, rögtön vegyük takarékra tüzet, kanalazzunk ki egy kevés forró tejet egy edénybe, jól keverjük össze az ételkeményítővel, a cukorral és a tojássárgájákkal, majd az egészet öntsük vissza, és kevergetve, nagyon lassú tűzön főzzük 4-5 percig, mígnem kezd besűrűsödni.  Ne forraljuk, mert a tojássárgája összeugrik (ha mégis megtörténik, merülőmixerrel homogénizáljuk, aztán sűrű szitán szűrjük át, szinte olyan lesz, mintha meg sem történt volna...).
Vegyük le a tűzről, keverjük bele a bort, s hagyjuk kissé kihűlni, majd dobjuk ki a vaníliarudat.

5. A süteményt is hagyjuk kihűlni, majd vegyük le róla a formát, szeleteljük vagy kockázzuk fel (én négyszögletes tortaformát használtam). Egy tányérra kanalazzunk a mártásból, ültessük rá az almatortát és nézzünk rá kéjesen.

A nagy abálás I.

2011.06.26. 16:49 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Kövesztett zúza, avagy zúzakonfit bulgursalátával

Ha kimondjuk az abálás szót, mindenki előtt egy piros paprikamundérba öltöztetett tokaszalonna jelenik meg, tejfehér belsővel, közepén húzódó szemcsés húsréteggel. Az abált szalonna önmaga jogán is egy teljes misét ér meg, harsonaszóval és orgonaszólamokkal, de most nem róla lesz szó. Az abálást túlságosan a szalonnához kötjük, holott sok egyebet abálhatunk, a franciák abálnak is, azaz konfitálnak mindent, amit csak elérnek. A leglényegesebb különbség közöttünk, hogy a franciák zsírban abálnak, mi viszont vízben – az így visszamaradt abalé fontos szerepet játszott a magyar paraszti konyhában a szertartásos disznóölések decemberi idején.

…abált vagy konfitált vagy kövesztett kacsazúzát készíthetünk,
s a maradékot minden nap más néven szolgálhatjuk fel.
Az abálást régebben kövesztésnek mondták, különösen a Nyugat-Dunántúlon, és mindenre értették, amit lassú főzéssel kellett elkészíteni. 1786-ban írták le először, a lekvárfőzéssel kapcsolatban. A kövesztés semmiféle rokoni kapcsolatban nem áll a kő főnévvel, hanem Gunda Béla nyelvész és történészprofesszor, a kolozsvári és a debreceni egyetem egykori tanszékvezetője szerint az ősi finnugor „köv“ igéből származik, aminek a jelentése: fő, főz. Ebből az is kiderül, hogy a dunántúliak őrizték meg legjobban a finnugor nyelvemlékeket, legalábbis kulináris vonalon. Most abált vagy konfitált vagy kövesztett kacsa(pulyka)zúzát készíthetünk, s a maradékot minden nap más néven szolgálhatjuk fel.

80 dkg kacsa- vagy pulykazúza
40 dkg kacsazsír
3 fej fokhagyma
1 jégsaláta
1 kígyóuborka
16 dkg bulgur 3 dl marhahúslé (vagy víz)
só, bors, pirospaprika
opcionális: 5 dkg morzsolt gorgonzola sajt

1. A kacsazsírt olvasszuk fel, és amikor már meleg, tegyük bele a kettévágott, megmosott és papírtörlővel megszárogatott zúzákat. A fokhagymákat szintén mossuk és törölgessük meg, majd héjazás nélkül keresztben vágjuk kettőbe.Vágott felükkel felfelé tegyük a zsírba.

2. Másfél órán keresztül abáljuk (konfitáljuk, kövesszük…), fedő alatt, vastag aljú vagy öntöttvas edényben, nagyon kímélő lángon: 80-90 fokon. A zsírnak nem szabad forrnia, a zúzának nem szabad sülnie, csak lassan puhulnia az egyre inkább fokhagymaillatú zsírban. És nem csak a líraiság kedvéért írok fokhagymaillatot: az abálódó fokhagymafejek a zsírba sírják minden erejüket, s édes, mártásos gerezdekké „kövülnek“. A kövülés itt nem a bibliai Lótné asszony elrettentő példázatára utal, hanem a köv ige fentebb részletezett jelentése. Sütőben is készíthetjük: 130 fokon 2 órán át.

3. Az utolsó 15 percben sózzuk, borsozzuk, aztán készítsük el a bulgursalátát. A levantei konyhában, azaz a Kelet-Mediterráneumban nagyon kedvelt búzatöret, a bulgur többnyire előfőzve kapható, így 15-18 perc alatt elkészül. Ha – a bulgurhoz képest kétszeres mennyiségű – marhahúslében főzzük meg, akkor ízesebb lesz. Ha vízben, akkor adjunk hozzá sót és egy kiskanálnyi olívaolajat. A bulgur igazi Hulk: a képregény- és mozihőshöz hasonlóan háromszorosára duzzad, de nem a düh, hanem a folyadék hatására.

4. Egy tányért szórjunk meg a felcsíkozott jégsalátával, kanalazzunk rá főtt bulgurt, karikázzunk rá uborkát, majd koronázzuk az abált kacsazúzával. Csipetnyi pirospaprikával színesíthetjük, és pikánsíthatjuk kevés rámorzsolt gorgonzola dolcéval. Fejenként egy fél fej fokhagyma jár, vajas pirítósra kenve mennyei járulék.

Fotó: Katona László

Légy ott, légy itt

2011.06.21. 15:39 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Nemrég betértem a Szent István körút elején lévő kis antikváriumba, az egyik kedvenc helyemre, ahol régi szakácskönyveket szoktam vadászni. Vettem ezúttal is laza 10-12 darabot, nem drágák, és egyúttal egy kis időutazást is kapunk velük együtt: visszatérhetünk abba a korba, amikor a receptek olyan szűkszavúak voltak, mint egy-egy délolasz keresztapa az ügyészség előtt. Ebben a korban a fotók is gyerekcipőben jártak, vagy inkább mezítláb. A tányérra dobott ételeket úgy fotózták le, mintha véletlenül sült volna el a fényképezőgép, a tálalás, a beállítások megmosolyogtatók, ilyenek az ötvenes évek horrorfilmjeiben a plasztikszörnyek, főleg, ha kilátszik itt-ott a belebújtatott statiszta csíkos zoknija.

Az jól észrevehető, hogy a hatvanas-hetvenes évek dilettantizmusa után a szakácskönyv-fényképészet a nyolcvanas évek elején durrant be, hirtelen vérprofizmus öntötte el a szakmát, és olyan túldíszített fotókat fabrikáltak, hogy azok mellett elhalványultak a késő-reneszánsz nagy asztali csendéletei is, pedig azokból aztán igazán hiányzott a visszafogottság.

E mesterkélt, pompőz fotók láttán a fotósok és a szerkesztők meg is érdemeltek volna egy-egy vállonveregetést is, lábbal.
A stílus hatása nagy volt, még ma is kitart néhol, de szerencsére az apály-dagály logikájának megfelelően beköszöntött a puritanizmus kora: egyszerű környezetben fotóznak letisztult stílű ételeket, s tény, hogy ez sokkal jobb, mert az ételeken van a fókusz, s nem az alájuk tett terítőkön.

De ez csak egy kis gondolati kitérő volt: a vásárolt könyvek között volt ugyanis egy – Mária Hajková: Édeskönyv, Madách Kiadó, 1978 –, amelyben a boltvezető (talán hálából, hogy elviszem...) mutatott egy érdekességet.
Az alábbi fotót.

Amiből aztán világosan kiviláglik, hogy a képszerkesztő nem volt a helyzet magaslatán, mert egy légy is rákerült az egyik fotóra. Dokumentarista megközelítés, valódi tortához valódi légy jár, kissé aggódtam, hogy a receptben is szerepel, mint kötelező kellék, de szerencsére nem.

Rumtopflekvár

2011.06.16. 18:01 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

A német Rumtopf az egyik legjobb dolog, ami a gyümölcsökkel megeshet, s nem mellesleg velünk is. A maga idejében majd ez is kap egy részletes posztot, de már késő belekezdeni, mert a Rumtopfra készülni kell, féléves munka ez, sőt… De a nekikészülődésnek, a lépcsőzetesen építkező munkának kiváló lesz az eredménye, igazi karácsonyi ajándék, csak győzzük kivárni. Hiszen kihívás van abban, hogy egyre csak tesszük és tesszük bele a finom gyümölcsöket a feneketlennek tűnő edénybe, locsoljuk rá a drága jó rumot, s nem veszünk ki semmit, semmit. Azt hiszem, valami olyasmi lehetett a középkori hősszerelmesek vágya is, mint a rumtopf: mikor már fokozhatatlannak tűnt, eljött a beteljesülés, és ők leírhatatlan perceket töltöttek együtt szívük választottjával, mielőtt a férj kiadta volna a parancsot a lenyakazásukra.

Most lekvárosítottam a rumtopfot, aminek az a nagy előnye, hogy nem kell rá sokat várakozni, igaz, a hatás is korlátozottabb, de így sem lebecsülendő. Szinte azokból a hozzávalókból hozható tető alá, mint a rumtopf, érlelés itt sem árt, aztán lehet tobzódni.

Azt hiszem, valami olyasmi lehetett a középkori hősszerelmesek vágya is, mint a rumtopf: mikor már fokozhatatlannak tűnt, eljött
a beteljesülés, és ők leírhatatlan perceket töltöttek együtt szívük választottjával, mielőtt a férj kiadta volna a parancsot
a lenyakazásukra.
Előre szólok, ez kissé híg állagú lekvár, s nem véletlenül ilyen, hanem készakarva, mivel én elsősorban arra használom, hogy mártás legyen belőle a hagyományos, cukron kívül semmi egyéb édesítést-ízesítést nem tartalmazó panna cotta mellett (vagy inkább alatt), illetve kiváló máz lehet belőle a hidegen készülő ricottatorta tetején.
Recept jön hamarost, mindkettőre.

[caption id="attachment_2680" align="alignnone" width="480" caption="A főszereplők"][/caption]

50 dkg eper
50 dkg cseresznye
50 dkg málna
1 kg cukor
0,5 dl barna rum

1. A gyümölcsöket keverjük össze a cukorral, hagyjuk állni 15 percet, aztán kevergetve forraljuk fel, és főzzük 3-4 percet.

2. Vegyük le a tűzről, öntsük bele a rumot, keverjük el benne, a legnagyobb szemű betéten passzírozzuk át, és azon forrón tegyük üvegekbe. Szárazdunsztba vele egy-két napra, aztán mehet a polcra, de kinyitás előtt várjuk 2-3 hetet (mi ez a rumptopf fél évéhez képest?!), hogy a rum alaposan férkőzzön be a gyümölcsbe.

[caption id="attachment_2681" align="alignnone" width="480" caption="A málna magányossága"][/caption]

Két megjegyzés: ha passzírozzuk a gyümölcsöket – a legnagyobb lyukakon át! –, akkor más lesz, mintha merülőmixerrel turmixoltuk volna: egyenetlenebb,  mégis laza, krémes.
Ha passzírozzuk, akkor csak röviden tegyük, de így is más lesz kissé az állag, mert a botmixer sűríti a lekvárt, a passzírozás pedig lazítja, olyan ez, mintha egy durva kócolásról vagy egy baráti fejbúbsimogatásról beszélnénk.
Mindez minden lekvárra igaz, nem csak erre, természetesen.

[caption id="attachment_2682" align="alignnone" width="480" caption="Mégsem magányos?"][/caption]

[caption id="attachment_2683" align="alignnone" width="480" caption="Tényleg csak 3-4 percig kell főzni, a rummal pedig már egy pillanatig sem"][/caption]

Egy illúzió vége

2011.06.09. 13:09 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Valahányszor sikerül megkóstolni valami régen vágyott fogást, mindig
kétféle a beteljesülés: vagy elégedetten hátradőlve nyugtázzuk, hogy megfelelt várakozásainknak, megérte bíbelődni vele, illetve kifizetni a tetemes összeget érte, avagy elönt a csalódás, s mérgesen mormogjuk, hogy nahát, soha többé.
Az utóbbi történt nemrég a palacsintatésztában kirántott bodzavirággal: hiába szép látvány a kicsiny, aranyra sült tésztarögöcskékben rejlő illatos virág, elegánsan ívelő zöld szárral, tény, hogy íze nincs sok. Persze, ez függ a bodzavirágtól is, vannak illatosabb, s ezzel talán összefüggésben ízesebb egyedek, meg vannak kellemesen íznélküliek, ahol kizárólag a palacsintatésztát élvezhetjük, érdemes tehát jó palacsintatésztát keverni.
Ízfokozóként hintsük meg porcukorral meg fahéjjal, de a palacsintatészta ebben az esetben a bodzavirág mindennemű közreműködése nélkül is finom lesz.

Az sem kizárt, hogy túlzott várakozással fordultunk az ártatlan bodzavirágok felé: a rengeteg aromától eltompult ínyünknek néha kevés már a termeszetes, enyhébb íz.
Tálaláskor azonban nagyon szépek, én néhány rózsát tettem melléjük, így csábítóbb lett az illat.

10-15 bodzavirágernyő 20 dkg rétesliszt 2 tojás 1,5 dl tej 0,5 dl szódavíz 1 csapott evőkanál porcukor 1 evőkanál olaj csipet só és fahéj
olaj a sütéshez

1. A szódavíz kivetelével az összes palacsintakelléket összekeverjük, mégpedig alaposan, hagyjuk állni 10 percet, majd beleöntsük a szódavizet, 1-2 percig pihentetjük.

2. Belemártjuk a bodzavirágernyőket – ha túl sűrű a tészta, akkor bevethetünk még egy kevés tejet, de még jobb, ha szódavizet –, és bő, forró olajban 1 perc alatt kisütjük. Forrón-langyosan együk, mert kihűlve egészen ocsmány lesz.

Csúcshúsleves

2011.06.04. 15:46 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

A húslevest többnyire mindenki kotta nélkül el tudja zongorázni, de most  belekomponáltam három rendhagyó etüdöt: a karamellizált sárgarépát, a posírozott bélszínt és az eierstich nevű osztrák–német specialitást, amelyre leginkább azt mondhatjuk, hogy párolt tojáspuding.
Nem hiszek a húslevesek szigorú kategorizálásában, elvégre nem törvényszerű, hogy csakis tyúkhúsleves vagy marhahúsleves létezzen. A kiváló alapanyok mixeléséből jó eredmények szoktak születni: az egyik legpazarabb kísérletem során libanyakból, tyúkcombból, marhalábszárból és velőscsontból főztem olyan feneerős húslevest, hogy az egyik sportoló barátom nem merte kikanalazni, mert attól tartott, hogy elbukik a doppingvizsgálaton.

A mostani változathoz elég lesz a marhalábszár meg a velőscsont, a végén viszont egy kevés bélszínnel csapunk át a luxusba. A bélszín kihagyható, de akkor sokat múlasztunk. Ezzel a levessel úgyis két fogást tudunk előállítani, másodikra tehát nem kell költeni. Ha kihagyjuk a desszertet is, akkor egyből helyére zökken a költségvetés.
Az eierstich – a német lakodalmas húslevesek hagyományos kelléke – olyan gazdag levesbetét, amely méltó társa a bélszínnek, amint aranylóan világít a halványan bronzvörös levesben. A szó nagyjából alvadt tojást vagy aludttojást jelent, és üdítő változatosság a grízgaluskák után. Nagy előnye, hogy sose kell rettegnünk a keménységtől – a tojáspuding mindig ruganyosan puha lesz, ez olyan házi készítésű levesbetét, amely tökéletesen stresszmentes.

50 dkg marhalábszár 1 velőscsont 4-5 sárgarépa 3-4 petrezselyemgyökér 1 zellergumó a zöldjével 1 vöröshagyma 3 gerezd fokhagyma 10-15 szem feketebors 1 mokkáskanál őrölt fehérbors 1 kiskanál barnacukor 40 dkg bélszín

Eierstich:
3 tojás
1 tojássárgája 1,5 dl forró tej só, bors, őrölt szerecsendió

1. Az alap a hagyomány: a marhalábszárat és a velőscsontot tegyük hideg vízbe, forraljuk fel és lassú tüzön főzzük egy órán keresztül a fokhagymával, kevés sóval és szemes feketeborssal. Ha vaskos velőscsontunk van, akkor sózzuk meg a két végét, így a velő megduzzad és nem esik ki főzés közben.

2. A vöröshagymát megmosva, de hámozatlanul vágjuk félbe, egy kis serpenyőben pirítsuk a vágott felével lefelé, csöppnyi olajon, míg karamellizálódik. Ez 5-6 perc. A zöldségeket – egy sárgarépa kivételével – vágjuk nagyobb darabokba, a zellerről a gumó felső végével együtt metsszük le a zöldjét, és megmosva adjuk a leveshez a főzés utolsó 20 percében – így nem esik szét, nem kell összekötözni.

3. A serpenyőbe öntsünk még kevés olajat, a megmaradt sárgarépát reszeljük durvára, és a barnacukorral meg a fehérborssal pirítsuk meg közepes lángon 10 perc alatt. Muszlinkendőbe kötve tegyük a levesbe, vagy egyszerűen csak szórjuk bele. A hagyma hozadéka a csöppnyi grill-zamat, a reszelt sárgarépa óarany színt biztosít, a pirítás pedig élénkebbé teszi a fehérbors ízét is.

4. A levest szűrjük le – zavaros alját ne töltsük át –, melegítsük gyöngyözésig, majd főzzük a négy darabra vágott bélszínt 10-12 percig. Utána a bélszíndarabokat vágjuk 3-2 szeletbe, és tálaljunk.

5. Eierstich: a hozzávalókat habverővel keverjük egyneművé, töltsük egy kivajazott kerámiaedénybe, takarjuk le alufóliával, tegyük egy lábosba, öntsünk bele annyi forró vizet, amennyi a forma feléig ér, és fedő alatt, kis lángon főzzük 25-30 percig. Borítsuk ki, szeleteljük vagy kockázzuk, és tegyük a levesbe.

Tipp: A megfőtt leveszöldséget és a húst kockázzuk apróra egy kovászos uborkával együtt, keverjünk hozzá kiskanálnyi mustárt és annyi tejfölt meg majonézt, hogy krémes legyen. Sózzuk-borsozzuk, hagyjuk összeérni, és pirítóssal fogyasszuk a leves előtt vagy után. A velőhöz szintén pirítós jár, pelyhes tengeri sóval (fleur de sel).

A recept a Nők Lapjában jelent meg.

Fotó: Barna György

 

A túrótorta légiessége

2011.05.25. 14:19 | Asztaltánc | 2 komment

Egy mazsolás túrótortának indult a történet, amikor eszembe jutott, hogy vannak mazsolahisztériától gyötört barátaim is, tehát a mazsola kiesett. Édesítésnek és egyben színesítésnek a saját készítésű szilvalekvár lépett
a helyére, noha ez vizuális átstrukturálást is jelentett: a színek és ízek nem a turó belsejébe, hanem a tetejére kerültek.

Jó vásárt csináltam, végül is elégedetten elmondhatom.

Több kérdés merült fel a túró légies állagával kapcsolatban, amelyekre néhány pontban igyekszem válaszolni:
– hagyományos, morzsás magyar túróból készült, nem ricottából, és nem a Lidl-ben kapható krémes tehéntúróból. Azt inkább a pitékhez ajánlom, nálam ott szépen működött.
– a túrót nem törtem át, éppen azért, hogy ne legyen túl krémes. A kissé morzsás állagnak ugyanis megvan az az előnye – legalábbis jelen receptben –, hogy kevésbé tapad össze, szellősebb lesz, akárcsak a piskóta vagy a kevert tészta, ha teszünk bele réteslisztet is. A nagyobb szemcsék alatt-között több levegő bújik meg.
– a robotgép úgynevezett laposkeverőjével kevertem ki a túrót, de ha ilyesmi nincs kéznél, akkor beválik az öreg fakanál, közepén a lyukkal

A megadott mennyiségből egy 26 cm átmérőjű, vagy 2 darab 18 cm átmérőjű torta süthető, én a két kisebbet szoktam megsütni, mert olyan jól hangzik, amikor azt mondjuk, hogy „ma sütöttem két tortát...“
A tészta ezúttal nem a gyors változatoknál előszeretettel használt kekszmorzsa-alap, hanem valódi tészta, bár kissé hibrid: alapjaiban omlós tészta, de teszünk bele tojást is, és nem hűtjük. Sőt, az elősütésnél – vaksütésnél – a maga pőre mivoltában sütjük meg, nem nyomatjuk le sütőbabbal vagy egyéb nehezékkel.

A tésztához:
25 dkg liszt
12 dkg hideg vaj
6 dkg cukor
1 tojás
1 kiskanál sütőpor
1 csipet só
1 zacskó bourbon-vaníliás cukor

1. Az összes hozzávalót dobjuk forgókéses robotgéppel, és pulzálva működtessük a gépet, amíg a tészta csomóvá áll össze. Ha kézzel készítjük, egy késsel aprítsuk össze a hideg vajat a liszttel, aztán gyúrjunk mindent egyebet bele.

2. Azonnal béleljük ki vele a formát/formákat – én egyszerűen csak kézzel szoktam belenyomkodni a tésztát, szúrkáljuk meg villával, és 190 fokos sütőben süssük 12 percig.

A túrótöltelékhez:
75 dkg tehéntúró (félzsíros)
5 dkg búzadara
2 tojás
1 citrom
1,5 dl tejföl
20 dkg cukor

A tetejére: 10-15 dkg szilvadzsem

1. A tojásokat válasszuk szét, a fehérjékból verjük kemény habot. Az összes többi hozzávalót – a citromnál ez a héját és a levét jelenti – keverjük krémesre 4-5 perc alatt. A tojáshabot is forgassuk bele a masszába.

2. Simítsuk az elősütött tésztalapra, és tegyük vissza a sütőbe. Nagy forma esetében 35 percig, a kisebbek esetében 25 percig sütjük.

3. Kivesszük, a tetejére kanalazzuk a lekvárt, és még 2 perce visszatesszük a grill alá, vagy a kissé magassabb hőfokra (200-210) fokra kapcsolt sütőbe.

Bodzadélután

2011.05.23. 23:07 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Ha május, akkor bodza, ebben nincs pardon.
Évek óta visszajárunk a felsőpakonyi barátaink kertjében sudárló bodzabokorra, amely minden tavasszal hűségesen megajándékoz szép virágaival, s mivel csöndes utcában áll a ház, az autók sem porozzák be. Jobb is, a beporzáshoz jobban értenek a méhek.

Szüret megvolt, lett belőle bodzalimonádé és bodzaszörp, az előbbi rövid életű, de fenséges, az utóbbi kitartana egész télen, elméletben persze, mert rohamos gyorsasággal szokott elfogyni.

Laciéknak köszönet, jövőre ismét szüretelünk, habár addig még lesz almaszüret  is... Ez persze nem célzás. ;)

[caption id="attachment_2593" align="alignnone" width="480" caption="Vágyunk tárgyai"][/caption]

[caption id="attachment_2594" align="alignnone" width="480" caption="Nekikészülődtünk..."][/caption]

[caption id="attachment_2595" align="alignnone" width="480" caption="...és itt a munka gyümölcse, noha ez virág"][/caption]

[caption id="attachment_2596" align="alignnone" width="466" caption="A bepalackozott bodzalimonádé"][/caption]

[caption id="attachment_2600" align="alignnone" width="480" caption="Csatos üvegek kellenek, mert a bodzalimonádé 1-2 nap után csendes erjedésbe kezd, szinte szénsavas hatású lesz – ilyenkor a legjobb, de ha nem tartjuk kordában, kilövi a dugót"][/caption]

 

Ősbemutatkozás

2011.05.21. 02:37 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

[caption id="attachment_2553" align="alignnone" width="480" caption="Béres Dáviddal, aki remekül végigfotózta és kitartóan végigkóstolta a könyvet"] 

Ráday Mihállyal, a könyv egyik ajánlójával

Már jó néhányan a helyszínen voltak, amikor néhány süteményestálcával felszerelkezve megérkeztem, 6 óra előtt 10 perccel a Szent István bazilika mellett diszkréten meghúzódó Vendéglátóipari Múzeumba, amely a Konyhanyelv bemutatójának adott otthont. Igaz, a Nemzetközi Könyvfesztiválon volt már egy kis debüt, már rendeztünk ott egy remek dedikálást, amely több mint két órán át tartott, de most kerítettünk sort az igazi premierre, igazi közönséggel és moderátorral. Sőt, borok és pezsgők is voltak, ugyancsak igaziak...

S most még egyszer köszönöm a részvételt mindenkinek, aki eljött, sok ismerősnek és legalább annyi ismeretlennek, akik ezek után már nem is ismeretlenek, ugye? Köszönöm a könyvbemutató megszervezését Haulitus Anikónak, az Aréna 2000 kiadó marketingvezetőjének, Kovács Gábornak a jó moderálást, a házigazda Kiss Imrének, a múzeum igazgatójának pedig a helyszínt. Igaz, ez volt az első és az utolsó könyvbemutató a Szent István téri ház kellemes belső udvarra nyíló termében, mert költözik a múzeum, de az új otthon, Óbudán, Krúdy egykori lakóházában még jobban illik majd a múzeum szellemiségéhez. Ott aztán tényleg olyan könyveket kell bemutatni, amelyekből legalább megközelítőleg olyan rajongás árad a kiváló ételek és italok iránt, mint az egykori tulajdonos örökbecsű írásaiból.

Két könyv után most pedig ideje pár hétre elvonulnom a konyhából a konditerembe meg a futópadra, mert eddig könyvenként 5 kilóval sikerült gyarapítanom magamat, márpedig ezen logika alapján a harmadik kötet már vészes következményekkel járna, és gardróbom egyetlen darabját használhatnám csak utána, a díszzsebkendőmet.

És hogy az ételekről is essen szó: a mini túrótorták receptje benne van a könyvben – noha a könyvbemutatóra nem áfonyalekvárral, hanem bujavörös, rumot sóhajtozó szilvalekvárral készítettem –, a csokoládédugók receptje viszont nincs benne, ez majd felkerül ide a blogra.

[/caption]

[caption id="attachment_2560" align="alignnone" width="480" caption="A teszt sikerült, a minitúrótorták áldozatul estek, utolsó szálig"][/caption]

[caption id="attachment_2561" align="alignnone" width="480" caption="A teszt folytatódik..."][/caption]

[caption id="attachment_2564" align="alignnone" width="480" caption="...és folytatódik. Sajnos, a kereslet nagyobb volt, mint a kínálat."][/caption]

[caption id="attachment_2565" align="alignnone" width="480" caption="Kell-e ennél jobb reklám? "][/caption]

[caption id="attachment_2566" align="alignnone" width="480" caption="Végül – de hol van ez még az utolsósortól! – egy több mint kedves meglepetés..."]

Ilyen arcot vágunk, amikor rosszul írjuk be dedikáláskor a kért nevet... Kárpótlás kérhető! :)

[/caption]

[caption id="attachment_2569" align="alignnone" width="480" caption="...a kiváló irodalmár, Dr. Bányai Éva, csaknem 10 éven át osztálytársam."][/caption]

 

 

 

 

A Mosel-völgy gyöngye

2011.05.13. 09:31 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Több mint egyhetes németországi gasztrokalandozás után érkeztem haza: Würzburg pincéi, Mainz pezsgői, a Coblenz városánál végződő Mosel völgyének szépségei, az Ahr folyót szegélyező meredek hegyoldalakra felkúszó szőlőskertek, Cochem mesekastélyának képei még kavarognak a fejemben. Újabb bizonyítékokat szereztem annak alátámasztására, hogy a német fehérborok kiválóak, hidegen gyömülcsösek, egész lényük kissé hűvöskés, ez érthető is az északi fekvés miatt, de ez távolról sem hátrány. Rizlingben a németek továbbra is verhetetlenek – a bor pengeéles, íze metsző, de nem sebet ejt, hanem balzsamoz.

Törött szívekre különösen ajánlható kezelés.

Rövidesen jön egy kis borbeszámoló, s elidőzöm majd azon is, hogy milyen a német borrangsor, hogyan kategorizálják a borokat, illetve milyen elnevezési sajátosságok vannak, mert vannak.

[caption id="attachment_2544" align="alignnone" width="480" caption="Burg Cochem"][/caption]

 

Ragu, a mártások mártása

2011.05.03. 04:31 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Ha egyszerűen csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy mi is az a ragu, amelyet a magyar menzakonyhákban gyakran futtatnak, akkor ezt a definiciót találjuk: nagyobb – 2 -3 centiméteres – kockákra vágott húseledel, amelyet rövid lében, zöldségalapon párolnak lassan vajpuhára. A pörkölttől alapvetően az különbözteti meg, hogy paprikát  nem tesznek bele, és nem is pirítják vissza többször a zsírjára, hanem egyenletesen párolják. Mivel sajnos a pörkölt többszöri visszapirítása kiveszőben lévő szokássá silányult nálunk, a pörkölt hazájában, ezért mondhatjuk azt is, hogy Magyarországon sokszor pörkölt ürügyén paprikás ragut készítenek…

A paradicsomlé adja meg a ragu ragacsos, édeskés, vörösbarna alapját, amelynek kóstoltán az ember csak néma elragadtatással néz hol a tányérra, hol az égre, jelezve, hogy itten szavak már nincsenek és az az étel megérdemli, hogy feltálalják magának
az úristennek is…

A ragu ősrégi, római időkból származó étel Itáliában, s fajsúlyos húsokból készítik: marhából, vadnyúlból, szarvasból, vaddisznóból, sőt, a ragu alla Baresét egyenesen lóhúsból. Valamennyiben az a közös, hogy előbb elkészítik az úgynevezett soffrittót, azaz a zöldségalapot, amely nagyon apróra kockázott sárgarépából, zellerszálból, fokhagymából és hagymából áll, különféle friss fűszernövényekkel – pl. kakukkfű, turbolya, oreganó, rozmaring – ízesítve. (Ilyenkor nagyon hasznosnak bizonyul, ha van otthon mandolin, azaz profi gyalu, amellyel a zöldségeket egy kézmozdulattal tökéletesen egyformán apróra csíkozhatjuk, kockázhatjuk). A zöldségmixet forró olívaolajon pirítják 1-2 percig, aztán hozzádobják a húst, pár percig együtt sütik, majd valamilyen folyadékkal felöntik, lassú tűzre állítják, és azon főzik 2-3 órán át.

A valamilyen folyadék ebben az esetben nem vörösbor, de nem kell elkeseredni, mert a bort bátran lehet kortyolgatni a ragu mellé, ebben semmiféle ragutradíció nem akadályoz. A folyadék a legtöbb esetben sűrű paradicsomlé, de ha mégis vörösbort teszünk bele, akkor sem vétettünk a humanizmus ellen. De a paradicsomlevet ekkor se hagyjuk ki, mert az adja meg a ragu ragacsos, édeskés, vörösbarna alapját, amelynek kóstoltán az ember csak néma elragadtatással néz hol a tányérra, hol az égre, jelezve, hogy itten szavak már nincsenek és az az étel megérdemli, hogy feltálalják magának az úristennek is…

Ami pedig a hogyant illeti: két vöröshagymát, 5-6 szál zellert, 3-4 sárgarépát, 1-2 fehérrépát (inkább pasztinák kellene, de az ritkán fordul elő) bőszen aprítsunk 2 milliméteres darabokra. Nem kell minden kockát megmérni, a szigorú szám csak azért szerepel, hogy sugalljuk: nagyon apróra kell vágni.
Így a zöldség teljesen belefő a mártásba.

1. Olívaolajon pirítsuk meg, dobjunk hozzá 80 dkg marhahúst (felsál, stefánia), pirítsuk még együtt 4-5 percig nagy lángon, dobjuk hozzá a felaprított egy gerezd fokhagymát, egy percig még süssük együtt, aztán öntsünk hozzá 1 liter sűrű paradicsomlevet. Két olaszparadicsom-konzerv is tökéletesen megteszi, csak itt az egész paradicsomokat kissé nyomjuk szét a fakanállal. Ha kell, egy kiskanál cukorral kidomboríthatjuk a paradicsom édességét.

2. Csitítsuk le a lángot, sózzuk, borsozzuk, adjunk hozzá fűszernövényeket – a legjobban az oregánó illik hozzá, és ebben az esetben még csak nem is kell feltétlenül frisset használnunk. A szárított oregánóból csak egy kávéskanálnyit tegyünk bele, mert az íze a főzés során nem gyengül, hanem intenzívebbé válik.

3. Két óra alatt elkészül, de inkább három órán át főzzük. Végül egy villával a húsdarabokat nyomjuk szét, így rusztikus, darabos-cafatos ragut kapunk, majd szórjuk meg az elmaradhatatlan parmezánnal. Szélesmetélt (pappardelle) vagy a kevésbé széles fetuccini illik hozzá.

Amikor belekóstolunk, megáll az idő. Tegnaptalan és holnap nélküli állapot ez, az igazi carpe diem hangulata. Az örök ma.

 

Karrier! Kéretik gratulálni

2011.05.01. 15:54 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Mindenkit elfoghat az irígység, beléptem a sztárkategóriába. Már csak a legvégső lépcsőfok bevétele (megtétele?) van hátra, celebbé válni. Remélem ez is sikeres lesz, ha már hónapok óta különórákra járok Kiszel Tündéhez. Bele kell azonban húznom, mert a leépülésem üteme nem kielégítő.
De a lényeg az, hogy sztárséf lettem, amit köszönök az nlcafé.hu-nak, igazán kedvesek voltak, noha nem vagyok séf, sztár még kevésbé, de az ilyetén vélemények mindig jólesnek. S noha roppant józan pasi vagyok, szembedícséréssel nálam mindent el lehet érni, remélem, ez nem szivárog szét a diákjaim között.
Szóval, köszi nlcafe!

A feláldozott bárány

2011.04.30. 04:14 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

A húsvét a család megnyugtató közelségében telt, ahol Anyám elkészítette legendás, ropogós-vörösre sütött töltött bárányát, Apám felhozta a pincéből a saját kezűleg savanyított káposzta hidegen üdítő levét, Keresztanyám pedig elkészítette a névjegyévé vált citromos szeletet. Biztonságot és kiszámíthatóságot adnak nekem, az évek, sőt, évtizedek óta ismétlődő rituálék távolról sem unalmasak, hanem megbízhatóan szilárd pontot képeznek az életemben, igazodási pontok ezek, szilárdak, ahonnan ki lehet mozdítani sarkaiból a földet, mondom Arkhimedésszel.

Az április végi éjszakát már a nyár szele borzolja, a távolból idehallatszik a feltámadás napjára celebrált éjjeli mise hangja, a tévében a pápa halad a körmenetben, az ünnepélyesség rám súlyosul, de nem elviselhetetlen, az elsőáldozás tömjénfüstje jut eszembe, és a kifürkészhetetlenül finom forró kakaó íze, amit utána szolgáltak fel a plébánián, nekünk, immár gyakorló kis katolikusoknak. Akkor, 12 éves fejjel úgy éreztem, csakis én vagyok, akiért a harang szól, s most, egy pillanatra meg azt éreztem, hogy Benedek nekem inti az áldást. De most már nem szól mentségemre a 12 éves kor, amely messze elmaradt mögöttem, bár azt hiszem, ebben a bizonyos egy pillanatban utolért, hogy aztán megint a múltba haljon.

A báránysült kihűlőben is ontja illatát, ez az egyetlen pecsenye, amelyet hidegen is épp annyira szeretek, mint frissen előkapva
a sütőből. A tűzhelyen a nagy fazékban a sonka álldogál főzőlevében, mivel Anyám meggyőződése szerint így nem szárad ki, folyamatos hidratálást kap fürdőjében, ránctalan és aszottságmentes sonkát kapunk reggelire, kár, hogy ez a visszafiatalítás csak a sonkáknál működik.

Az illatok jelentik a legbiztosabb utat a múltba, tudjuk ez Proust óta, aki a madeleine hatására eredt az eltűnt idő nyomába, a töltött báránylapocka most is visszarepít. Csak azt sajnálom, hogy nincs többé módomban megkóstolni Nagyanyám páratlan báránypaprikását, amely szinte paprika nélkül készült, mégis paprikaízű volt, vélhetőleg a báránymáj adta meg bukéját, hiszen a bárány mája nagy csemege,  nem is lehet kapni, hentesbarátság kell hozzá, meg kell környékezni a bárd urát, tenni a szépet, hátha. A báránypaprikás a belefőzött, krémmé olvadó májtól lesz páratlan, éppúgy, ahogy a csirkemáj alapozza meg a bolognai mártás szélés skálán játszó ízét is.

A báránypaprikás autentikus rekonstrukcióját tervezem is elkezdeni, mihelyst báránymájhoz jutok, és most már kedvezők a kilátások, de recept csak a begyakorlás után következik, ha sikerül a magas nagyanyai nyomdokba lépni.

Addig viszont itt a töltött báránylapocka, pontosabban a töltött bárányeleje receptje, mert a lapockánál nagyobb báránydarab kell ide, török hentesnél vagy a Nagyvásárcsarnokban megrendelhető, de ragaszkodjunk a belsőségekhez.

Báránnyal töltött bárány

egy bárány első negyede, a lapockával és a bordákkal (kb 2-3 kg)
báránybelsőségek (szív, máj, tüdő, esetleg vese – sertésbelsőséggel pótolható, de akkor kevésbé lesz ütős)
1-2 vöröshagyma
8-10 főtt tojás
3 tojás
2-3 zsemle, és tej az áztatáshoz
2+2 gerezd fokhagyma
1 csokor petrezselyem
1 csokor újhagyma zöld része
2 evőkanál vaj
olaj, só, bors, kevés pirospaprika
1-2 dl fehérbor

1. Elkészítjük a tölteléket: a belsőségeket enyhén sós vízben 30 percig főzzük. Leszűrjük, lemossuk, felaprítjuk – nem daráljuk! A felaprított vöröshagymát aranyra dinszteljük, hozzáadjuk a belsőségeket, és 5 percig együtt pirítjuk. Hozzákeverjük a felkockázott keménytojásokat, sóval, borssal, kevés pirospaprikával és két gerezd zúzott fokhagymával ízesítjük.

2. A tejbe áztatott zsömléket kicsavarjuk, hozzákeverjük a töltelékhez, majd megszórjuk a petrezselyemmel és az újhagyma zöld részével (a fehér részét fogyaszthatjuk a kihült sülthez), majd a három, kissé fellvert tojással összeforgatjuk.

3. A bordákról felfejtjük a húst, egészen a lapockáig, óvatosan, hogy ne szakadjon ki. Ha kiszakad, összetűzhető, de jobb, ha nem kell varrogatni.
A maradék két gerezd fokhagymát gyufányi csíkokra vágjuk, és a vastagabb húsokba vágott kis nyílásokba spékeljük. Beletömködjük a tölteléket, egyenletesen eloszlatjuk. A bárányt bekenjük a puha vajjal, fűszerezzük, vízbe áztatott sütőpapírral letakarjuk és 160 fokon 3 órán át sütjük. Az utolsó 20 percben papírtakaró nélkül. Ha egy pohár fehérbort aláöntünk sütés közben, azzal mindenki nyer.

A karizmatikus japán panko

2011.04.21. 04:03 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

A japán konyha Európából nézve festményszerű. Az ételek szoborszámba mennek – nem véletlen, hogy olyan sok a karcsú japán, hiszen ki akarna mohón felfalni egy műalkotást?! –, néha pedig egyenesen életveszély vállalásával jár az elfogyasztásuk. A sokszor emlegetett fugu nevű halra gondolok, amelyet csak akadémiai szinten dolgozó mester-mesterszakácsok készíthetnek el, mert ha nem távolítják el megfelelő módon a rendkívül mérgező belső szerveket, akkor a vacsora garantáltan az utolsó lesz a balszerencsés vendég számára. A 127 milliós országban évente nagyjából 180-200 ember hal bele a fugumérgezésbe – de nem éttermi, hanem otthoni, „barkácsolt“ fuguvacsora után –, ami tagadhatatlanul stílusos lelépés, noha nem mondom, hogy követendő.

A japánok tudnak enni, élni és halni, s mindezt néha feltűnően gyors egymásutániságban. A fugúra meg az ételversekbe rendezett fogásokra ezúttal csak mint a japán konyha általánosabb ismertségnek örvendő részeire tértem ki, hiszen a valóság árnyalt: a japánok táplálkoznak kevésbé légies ételekkel is, noha az tény, hogy a halra épül minden, ahogy ez egy tisztességes szigetországhoz illő is. Ettől függetlenül ők produkálják a világ legdrágább steakjét is, a fekete jószágokból származó kobe-marhahúst, amelynek olyan gyönyörű zsírbarázdái vannak, mintha Ogata Korin rajzolta volna sóhajkönnyű lakkfestő ecsetjével.

Az ételek szoborszámba mennek – nem véletlen, hogy olyan sok
a karcsú japán, hiszen ki akarna mohón felfalni egy műalkotást?!
Aki meg akar ismerkedni a japán konyhával, most választhat, vagy elmegy egy Nobu-féle étterembe – mély zsebbel –, vagy elkészíti az alábbi receptet, s bonyolultabb úton csak a delikáteszboltokban 300 forint körüli áron kapható pankót kell beszereznie. A pankó japán kenyérmorzsa, általában héj nélküli fehér kenyérből készítik (ha barnás, akkor a héj is benne van), lapos, hópehelynek látszó állaga miatt ropogósabb, mint a mi megszokott zsemlemorzsánk. Nem hódolok Japán előtt: a pankó nem jobb, csak más. Másként jó, mert nagyon jó.

A recept többi kelléke már Magyarországra szabott, de arra figyelmeztetek, hogy a kisebb-nagyobb pogácsákra formázott halkrokett pimaszul kelleti magát, az olajból valahogy mindig egyenest a szánkba kerül, legutóbb, amikor sütöttem már meg sem terítettem, mert tudtam, úgyse sikerül megtennünk a tűzhelytől az asztalig vezető háromméteres utat.

50-60 dkg afrikaiharcsa-filé
3-4 krumpli (kb 60-70 dkg)
10 dkg füstölt tőkehalmáj (konzerv)
fél citrom leve
3 tojás
15 dkg liszt
15 dkg japán panko morzsa
só, bors
frissen aprított petrezselyem
2 dl olaj a sütéshez
esetleg: 1 evőkanál zsemlemorzsa

1. A krumplikat egy hústűvel szurkáljuk meg, és 220 fokos sütőben héjastul süssük meg, 40-50 perc alatt. A halat sózzuk-borsozzuk, és bőr nélkül, kevés vajon, közepesnél magasabb lángon 8-10 perc alatt süssük meg. Párolni is lehet.

2. A krumplikat forrón kaparjuk ki a héjukból – a sütőben sült krumpli nedvességtartalmának nagy része elpárolog, így különösen alkalmas lesz krokettkészítésre. A krumplibélt, a halfiléket, a konzervben kapható füstölt tőkehalmájat és egy tojást tegyünk robotgépbe, fűszerezzük, citromlevezzük és pépesítsük. Keverjük hozzá a felaprított petrezselymet, és ha túl lágy az állaga, akkor egy kevés zsemlemorzsát.

3. A masszából nedves kézzel formáljunk pogácsákat, forgassuk lisztbe, a két felvert tojásba, majd hengerítsük bele a pankópehelybe. (Így tettek régen a kezdő boszorkányokkal, csak őket kátrányba meg tollba forgatták, de ez a panír a gasztronómiában szerencsére nem terjedt el.)

4. Az olajat forrósítsuk fel, és a halpogácsákat oldalanként 1-2 perc alatt süssük pirosra. Sokáig nem kell sütni, mert a krokett alapanyagai már átestek a sütésen-főzésen, most már csak a panírt kell rápirítani.

Fotók: Katona László

Korrupciós madeleine

2011.04.18. 01:22 | Asztaltánc | 2 komment

Ez a röpke-recept a Konyhanyelv dedikálása előtti órákban született meg, amikor kiderült, hogy nem tudok újabb canelé-formákat szerezni, hogy a könyvben is szereplő bordeaux-i süteményt vigyem magammal, az olvasókat megkínálandó. A meglévő hat darabban órákig tartott volna 25-30 canelé kisütése, így nem vállaltam be a villanyszámlát, és hirtelen ötlettől vezéreltetve úgy határoztam, hogy angolos melaszt keverek a franciák madeleine-jébe. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ezzel kegyvesztett alak lennék bármelyik francia uralkodó udvarában, de mivel mostanában nem állok királyi szolgálatban, megkockáztattam. Aki nem akar francia udvaronc lenni mostanában, az bátran készítse el. A melasz mellé barnavaj, azaz beurre noisette is került bele, ezzel visszabillent a mérleg nyelve a franciák felé, talán jóvátettem valamit...

Ezzel a madeleine-nel akartam lekenyerezni a potenciális vásárlókat, és úgy tűnik, hogy a korrupció eme büntethetetlen formája egészen működőképes.

Az alaprecept a Ételmesékből származik – madeleine-történet a könyvben olvasható –, ezúttal piciny átalakítással, mert a melasz keserédessége csöppnyivel több cukrot kíván, citromhéj viszont nem kell bele. Az enyhén karamelles íz remek a fekete teákhoz, de a barnasört is szépen kíséri.

15 dkg liszt, átszitálva
10 dkg olvasztott, és kissé lehűtött vaj
10 dkg barnacukor
3 tojás
2 evőkanál melasz

1. Először is a mogyorós illatú és színű beurre noisette-et készítsük el: közepes lángon olvasszuk fel a vajat, és forrósítsuk, időnként megkevergetve, 8-10 percig. Ennyi idő alatt a vaj szilárd részecskéi barnulásnak indulnak. Amikor már tényleg mogyoróbarna – és nem bakacsinfekete! –, akkor vegyük le a tűzről, szűrjük le, és hagyjuk hűlni. Kanalazzuk hozzá a melaszt – ennek kissé sűrű textúrája szépen felolvad a vaj hőjétől.

2. A tojásokat a cukorral 5-6 perc alatt verjük habosra egy elektromos keverőben. Lassan öntsük hozzá a barnított vajjal elvegyített melaszt, és alacsony fordulatszámon fél perc alatt keverjük össze.

3. Szintén fél perc alatt keverjük bele a lisztet, majd osszuk szét a madeleine-formákban – kevesebb mint egy evőkanálnyi massza/forma. 200 fokos sütőben  10 perc kell neki.
Kb. 15-20 darab lesz belőle.

 

Dedikálás – jó szombat volt

2011.04.17. 21:46 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Köszönöm!

Kedves olvasóim, kedves rokonok, ismerősök és főleg ti, akik a legtöbben voltatok, kedves ismeretlenek, köszönöm nektek, hogy eljöttetek, hogy sokan voltatok, és két órán át folyamatosan jöttetek a Konyhanyelv-dedikálásra a Könyvfesztiválon!

Annyi üröm volt csak az örömben, hogy a legszűkebb baráti kör közül egyetlenegy sem jött el. Persze, tudom, egyénekre lebontva mindenkinek megvan a maga oka arra, hogy miért nem, de ilyenkor elgondolkodom, hogy mitől barátság a barátság, ha egy neked nagyon fontos pillanatban közülük egyetlen egy, EGY SEM ér rá(d).
Vagy túldimenzionálom a dolgokat, vagy tényleg nem vagyok túl szerethető hosszú távon, ezzel is szembe kell nézni.

De a legkedvesebb pillanat mindent feledtetett: az egyik, korábban sose látott olvasómtól egy tollat kaptam ajándékba, gravírozott Konyhanyelv felirattal... Köszönöm, Zoli! Ha hamarabb kapom, azzal dedikálom az összes kötetet, lett volna munkája a tollnak, de ezentúl mindig ezt fogom használni erre a célra. :)

A könyv vásárlóit egyébként melaszos madeleine-nel korrumpáltam, ez járt minden kötet mellé, de azoknak is, akik csak nézelődtek. Receptje adhoc-módon aznap reggel született meg, így a könyvben nincs benne, de itt elolvasható.

[caption id="attachment_2413" align="alignnone" width="480" caption="A képernyőről jól ismert Magos Zolival, aki a könyv hátsó borítójára került ajánlást írta."][/caption]

[caption id="attachment_2416" align="alignnone" width="480" caption="Béres Dáviddal, aki végigfotózta a könyvet"][/caption]

Fotók: Schwember Sándor

Metropol-interjú

2011.04.16. 14:10 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

Az újra ébredező magyar konyha rabja vagyok

A napokban jelent meg Marton Levente kulinárista, újságíró Konyhanyelv című második kötete, amelynek április 16-án, szombaton 16 órakor lesz a dedikálása a Nemzetközi Könyvfesztiválon (Millenáris), az Aréna Kiadó standjánál.

Milyen ételekkel foglalkozik a kötetben?
– Talán nem is az a lényeges, hogy milyen ételek­kel, hanem inkább az, hogy miként foglalkozom velük a Konyhanyelvben. Az ételeknek múltjuk van, történelem, nemzet, kultúra és vallás húzódik meg bennük, ezt igyek­szem felszínre hozni, kibontani, és kissé megfűszerezni a rám jellemző iróniával. Ezekhez persze remek ételek is kellenek, amelyeket régóta isme­rünk, mégis alig tudunk róluk valamit. Saját recept­jeimhez pedig saját történeteket teremtek.

Melyik konyha áll a legközelebb önhöz?
– A „politikailag korrekt” válasz az lenne, hogy mindegyik, a trendi válasz pedig az, hogy a thai. Ám egyik sem lenne az én válaszom, mivel az európai konyhák elkötelezett híve vagyok. A kikerülhetetlen francia konyha mellett az olasz a kedvenc, a magyar konyhának pedig értelem- és érzelem­szerűen a rabja vagyok. Annak a magyar konyhának, amelyik most ébredezik 70 éves álmából. De újabban az arab és a japán konyha is érdekel – magyar tollal átfogót nemi­gen írtak még ezekről.

Kiknek ajánlja a könyvét?
– Azoknak, akik nem csak főzni, hanem olvasni is szeretnek. Ezt a kötetet akkor is kézbe lehet venni, amikor nem akarunk főzni, bár ha egy ideig olvasgatjuk, hamarosan akarunk majd főzni.

Mikor várható a következő?
– Év végére jönne „A felső ízezer”, ebben egészen más összeállításban, alapanyagok mentén haladva írom majd meg a kedvenceimet és a legújabb konyhatechnikai módszereket, és jövőre várható a német konyhát olaszos szenve­dél­lyel bemutató 4. könyvem, a Deutsche Vita. A német kulinária ugyanis semmivel sem alábbvaló a mindent elárasztó brit sza­kács­művészetnél. Sőt, készül egy mesekönyv is Borzon-Mór kandúrka­land­jairól. Főzés nem lesz benne.

Mi az, hogy kulinárista?
– Ha valaki a humorral foglalkozik, akkor az humorista, sőt akár humoralista… Ha valaki a kulináriával foglalkozik, miért ne lehetne kulinárista?

A cikk a Metropol 2011. április 15-i számában jelent meg.

Fotó: Béres Dávid

Burokban született

2011.04.14. 11:02 | Asztaltánc | Szólj hozzá!

A sonkáknak is megvan a maguk társadalmi hierarchiája, amelynek csúcsán a szuperelőkelő bayonne-i és pármai sonkák állnak, és tisztességes helyezést küzdöttek ki maguknak a csontos parasztsonkák is. Azok, amelyekből a legjobb húsvéti főtt sonkák készíthetők, amennyiben megbízható forrásból származnak, és lehetőleg már január elején megvettük, hogy a kellően kiszáradt állapotot a gazda szemei előtt érjék el, biztonságban lógva saját spájzunkban.

Azonban nem mindenkinek van saját spájza, és a kisebb háztartások sem tudnak évente leküzdeni egy jókora parasztsonkát, így most mentő ötletet kínálunk: a sonkaranglétra alján meghúzódó, kötözött sonkának nevezett jelenséget. Ez a pár évvel ezelőtt szinte ehetetlen képződmény ma már a közfelháborodás hatására a jobbulás jeleit mutatja, noha továbbra is csak igen távoli rokonságban van az igazi sonkákkal – akik, ha beszélni tudnának, még ezt a rokonságot is valószínűleg letagadnák.

Abból indultunk ki, hogy adva van egy tömegesen használt cikk, a kötözött sonka, amely többnyire a vásárlás előtti napokban még a disznó jogos tulajdona volt, rendeltetésszerűen használva, azaz jártak rajta, pontosabban vele. A kötözött sonka ízét a gyorspác és a folyékony füst, jobb esetben a gyorsfüstölés teszi némileg hasonlóvá a valódi sonkához, de mivel újabban jobb minőségű húsból készül, érdemessé vált arra, hogy felhasználásáról ötleteljünk.

Abból indultunk ki, hogy adva van egy tömegesen használt cikk,
a kötözött sonka, amely többnyire a vásárlás előtti napokban még a disznó jogos tulajdona volt
.

S ha már úgyis mindenféle pác és aroma van benne, akkor tegyünk rá még egy evőkanállal: mi is használjunk erős ízesítőket. Vegyünk egy körülbelül 1 kg súlyú kötözött sonkát, és kötelékeivel együtt áztassuk 2-3 órára hideg vízbe. Ezzel eltávolítjuk a túl sok sót, amennyiben túl sok só van rajta – erre nagy az esély. Ha nincs túl sok só rajta, akkor is áztassuk bátran, tompítja a pác és az esetleg túl durva füstízet.

1 kg kötözött sonka
8-10 szem fekete bors
3-4 db babérlevél
3-4 evőkanál melasz

Tegyük a sonkát egy akkora lábasba, amelybe belefér – ez nyilvánvaló, miért is térek ki rá?! –, öntsünk rá hideg vizet, dobjunk hozzá 8-10 szem fekete borsot, 3-4 babérlevelet és most jön a bizarr rész: 3-4 evőkanál melaszt!
A cukorkészítés eme fekete, markánsan édeskés melléktermékét jobb hipermarketekben és delikáteszboltokban lehet kapni, és évekig felhasználhatjuk. Hagyjuk a sonkát alacsony lángon, halkan zümmögve főni a gyanúsan sötét lében – ilyen lehet a kolumbiai drogbárók lelkének alapszíne – 1,5-2 órán át. Igaz, a hús hamarabb is megpuhul, de így több idő jut arra, hogy a melasz édessége finoman ötvözödjék a füstölt hússal. Hagyjuk kihűlni a saját levében – vagyis jobb, ha a műveletet a tálalás előtti napon kezdjük el.

A tésztához:
1 közepes krumpli
2 dkg friss élesztő
2 dl langyos víz
40 dkg liszt
só, dijoni mustár (a
krumplis tésztába keverhetünk egy kiskanálnyi csakis friss, felaprított rozmaringot )

1. A sonkát burgonyás cipóban adjuk asztalra, így nekilátunk a tésztakészítésnek: egy közepes nagyságú krumplira lesz szükségünk
(12-15 dkg), amelyet héjában megfőzünk, még forrón meghámozunk és krumplinyomón áttörünk, vagy villával egészen finomra nyomunk szét.

2. Amíg kissé kihűl, felfuttatjuk az élesztőt: 2 dkg kell 2 deci langyos vízhez, meg egy mokkáskanál cukor. Keverjük össze egy pohárban, fedjük le konyharuhával és amikor habzik (kb. 10 perc) készen is van. 40 dkg lisztet szitáljunk egy edénybe, adjuk hozzá a langyosra hűlt krumplit, egy csipet sót és a felfuttatott élesztőt, majd robotgép dagasztókarjával – annak híján a saját karunkkal – 5 perc alatt gyúrjuk sima tésztává, ami már nem ragad. Letakarva, huzatmentes helyen 1 órán át kelesszük, aztán vegyük ki az edényből és belisztezett felületen nyújtsuk téglalap alakúra, 1 cm vastagon.

3. A hideg, lecsepegtetett, kötelékeitől megszabadított sonkát kenjük be nagyon csípős dijoni mustárral, tegyük a tésztára, hajtsuk fel rá a széleit, csomagoljuk be, aztán tegyük a sütőtepsire azzal a felével lefelé, ahol a tésztát összeillesztettük. Kenjük meg olajjal, takarjuk le konyharuhával és hagyjuk ismét kelni 30-40 percet. 200 fokos sütőben 30 perc alatt készen lesz – akkor jó, ha tészta halványbarna, nem szabad túlsütni!

4. Fél óra múlva lehet szeletelni és elmajszolni.

Fotó: Katona László

süti beállítások módosítása