Nemrég betértem a Szent István körút elején lévő kis antikváriumba, az egyik kedvenc helyemre, ahol régi szakácskönyveket szoktam vadászni. Vettem ezúttal is laza 10-12 darabot, nem drágák, és egyúttal egy kis időutazást is kapunk velük együtt: visszatérhetünk abba a korba, amikor a receptek olyan szűkszavúak voltak, mint egy-egy délolasz keresztapa az ügyészség előtt. Ebben a korban a fotók is gyerekcipőben jártak, vagy inkább mezítláb. A tányérra dobott ételeket úgy fotózták le, mintha véletlenül sült volna el a fényképezőgép, a tálalás, a beállítások megmosolyogtatók, ilyenek az ötvenes évek horrorfilmjeiben a plasztikszörnyek, főleg, ha kilátszik itt-ott a belebújtatott statiszta csíkos zoknija.
Az jól észrevehető, hogy a hatvanas-hetvenes évek dilettantizmusa után a szakácskönyv-fényképészet a nyolcvanas évek elején durrant be, hirtelen vérprofizmus öntötte el a szakmát, és olyan túldíszített fotókat fabrikáltak, hogy azok mellett elhalványultak a késő-reneszánsz nagy asztali csendéletei is, pedig azokból aztán igazán hiányzott a visszafogottság.
E mesterkélt, pompőz fotók láttán a fotósok és a szerkesztők meg is érdemeltek volna egy-egy vállonveregetést is, lábbal.A stílus hatása nagy volt, még ma is kitart néhol, de szerencsére az apály-dagály logikájának megfelelően beköszöntött a puritanizmus kora: egyszerű környezetben fotóznak letisztult stílű ételeket, s tény, hogy ez sokkal jobb, mert az ételeken van a fókusz, s nem az alájuk tett terítőkön.
De ez csak egy kis gondolati kitérő volt: a vásárolt könyvek között volt ugyanis egy – Mária Hajková: Édeskönyv, Madách Kiadó, 1978 –, amelyben a boltvezető (talán hálából, hogy elviszem...) mutatott egy érdekességet.
Az alábbi fotót.
Amiből aztán világosan kiviláglik, hogy a képszerkesztő nem volt a helyzet magaslatán, mert egy légy is rákerült az egyik fotóra. Dokumentarista megközelítés, valódi tortához valódi légy jár, kissé aggódtam, hogy a receptben is szerepel, mint kötelező kellék, de szerencsére nem.
Legutóbbi hozzászólások